Május 3., Hétfő

Szünet, a lány mosdó legszélső fülkéjében

Hehh! Pocok ide nem jöhet utánam! Bár Moirát vagy Bogyót beküldheti, de csak nem. Egész nap előlük „menekülök”. Hihetetlen szar, amikor az ember hirtelen kifogy a barátokból. Illetve mégsem. Egy valakim maradt: Katie. Nem mintha ő bármit is értene. Pont ez a jó benne.

Pocok egész nap azzal üldözött, hogy beszéljük meg, ők csak segíteni akarnak. Hát köszönöm szépen, már épp eleget segítettek!

- Violet! Vio, tudom, hogy ott vagy! Látom a narancssárga tornacipődet! – Ez még a lánymosdóba is képes bejönni?! Állj, tűsarkak kopogását hallom. Ez tűsarkúban mászkál?!

- Húzz már el innen, lúzer! Violetnek edzésen kéne lennie! – Hoppá. Ez meg mi a fene? Éjszaka átkerültem volna egy másik dimenzióba? – Violet, ne játszd már a gyereket! Rád vár a csapat! – Betty belerúg az ajtóba, én összerezzenek. Pocok nem tágít.

- Violet, beszélnünk kell! Többre vagy képes, és mi csak ennek érdekében tettük! – Az erőm érdekében? Hah! Ebből elég volt. Kivágom az ajtót –orron vágva vele Bettyt- és Pocoknak támadok.

- Nem érdekel! Meghalt egy ember! És szerintem én változtathattam volna a sorsán!

- Azzal, hogy utána ugrasz? Fogd már fel, hogy nem tehettél semmit! – vág vissza.

- Akkor meg mégis miért kellett látnom? Ennyire kegyetlenek lennétek? – Ökölbe szorul a kezem és elkezdem a mellkasát verni. – Miért kellett látnom? Miért kellett átélnem? Miért nem hagytatok ki ebből az egészből?

- Mert látnod kellett – elkapja a kezem, és magához ölel. Betty kiránt a karjaiból.

- Mint mondtam, edzése van! Nem ér rá lúzerekkel vitatkozni! Gyere, Violet. – Most már tényleg nem értem. Mit keres itt? Ő minek van itt? Értetlenségemnek hangot adva kirántom a karom a kezéből, könnyes szemmel Pocokra nézek, majd kirohanok a mosdóból. Úgyis épp becsöngettek, biztos órám van, csak épp nem emlékszem, hogy milyen.

Valamilyen unalmas óra

Tényleg órám van. A néni elég csúnyán nézett rám.

- Violet, el lettél kérve. Betty szólt, hogy edzése van a pompom csapatnak. Szóval mit keresel még itt?

- Én csak… ööö. – vágom ki magam nagyon értelmesen.

- Tudnám értékelni, ha elmennél végre edzésre és nem zavarnád az órámat! – tessékel ki a néni a termemből. Kelletlenül becsukom magam mögött az ajtót, és ahogy egy sóhaj kíséretében kinyitom a szemem máris Bettyt és Pockot látom magam előtt.

- Mondtam, hogy rád várunk! – ripakodik rám Betty.

- Semmi keresni valója köztetek! - fordul hozzá Pocok. Betty tudomást sem vesz róla.

- Gyere már! - Ne is kérdezzétek, nem tudom, miért hagyom, hogy magával rángasson.

- Violet! - kiált utánam Pocok. Kétségbeesettséget hallok a hangjában. Tejómanó, miért fáj? Miért fáj ennyire? Mintha a kiáltása egy sebet tépne fel újra és újra.

- Miért vettetek vissza? - terelem el a gondolataimat.

- Mert láttuk, hogy végre megszabadultál a Lúzer Bandától. Ideje volt már, hiányoztál a csapatba - válaszolja Betty, majd betol az öltözőbe. - A ruhád a szekrényedben, egy perc múlva várunk a tornateremben.

Hű. Úgy értem… hű… mi a jómanó folyik itt? Mintha csak visszakaptam volna a régi életem. Talán ezt kéne tennem. Elfelejteni ezt az alig egy hónapot és kész. Megint népszerű leszek, ha végig megyek a folyosón megint mindenki mosolyogva fog integetni és köszönni. És akkor nincs Moira, se a maga varrta ruhák, nincs Pocok, se azok a gyönyörű sötét barna szemek és az az édes mosoly, amivel rám mosolygott, nincs Katie se, nincs több japán szó, és a japán kultúráról se beszélünk többet. Nincsenek vidám pillanatok, nincsenek nagy röhögések, mikor már a könnyeinket törölgetjük. Apropó könnytörölgetés… most veszem csak észre, hogy sírok. Nekidőlök a mögöttem lévő szekrénynek, és annak mentén lecsúszok a földre. Átölelem a térdem, lehajtom a fejem és hagyom, hogy elöntsenek az érzelmek. A tornaterem ajtajának döngése ránt vissza a valóságba az emlékek világából. Arra kapom a fejem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok és kirohanok az öltözőből. Felrohanok a szekrényemhez, kirángatom a táskámat, belevágom a cuccomat, és mikor a szekrény ajtaját épp bevágnám, meglátom a hármunkról készült képet. Moira, Pocok és én. Katie fényképezte egyik délután, amikor a közeli parkba mentünk. A csengő juttatja eszembe, hogy hol is vagyok. Dühösen becsapom a szekrényajtót és a diákokat kerülgetve újra futásnak eredek. El a termek mellett, le a lépcsőn, ki az épület kapuján, át az udvaron. Néha-néha neki megyek egy-két diáknak, de túlzottan nem foglalkoztat a dolog. Mielőtt kifuthatnék a főkapun, Pocok a derekamnál fogva elkap és nem ereszt.

- Nem hagylak még elfutni. Az nem jó taktika – mondja, és még szorosabban ölel. Döbbenetemben még sírni is elfelejtek.

- Hagyj békén… - semmi ereje a hangomnak. Igen, azt hiszem, tudom, hogy hol a helyem.

- Köztünk a helyed – válaszolja Pocok. Gondolom érzi, hogy gyengül a haragom.

- Tudom, de akkor is piszkosul fáj ez az egész.

- Nem fújod fel egy kicsit nagyon? – lép mellénk Moira. – Tedd túl magad rajta, és foglalkozz azokkal, akiket megmenthetsz!

Pocok lassan elenged, nekem pedig kedvem sincs tovább menekülni. Ahogy Moira és Pocok rám vigyorog, úgy érzem, mintha hazaértem volna. Barátok közt vagyok, most már tudom. *

*Senkinek ne jusson eszébe erről a mondatról a híres magyar szappanopera, mert ha mégis, akkor az eléggé lerontja a mondat mondanivalóját. Köszike.