Április 30., Péntek

Ma nem volt suli. A harmadik óra környékén bombariadó volt, és Igazgató néni aszonta, hogy hazamehetünk. Moiráékkal elmentünk lófrálni egyet. Épp Pockot és Bogyót vártuk az egyik bolt előtt, mikor Moira oldalba bökött.

- Vedd fel a szemüveged! – súgta, közben megragadott és átvonszolt az utca másik oldalára. Kicsit megszédültem, ahogy körülnéztem az utcán. Azt a rengeteg számot és gondolatot. Moira felmutatott az egyik ház tetejére. Alig bírtam elnyomni egy éles kiáltást.

- Úristen, Moira fel kell mennünk hozzá! – A ház tetején egy velünk köbö egy idős lány egyensúlyozott. Legnagyobb rémületemre még a számokat is láttam a feje fölött. Ettől estem igazán kétségbe. A számok visszafelé pörögtek.

- Nem tehetünk semmit – sóhajtott Moira. – Ha tehetnénk, akkor a számok nem változnának.

- Hö? – néztem rá nagyon értelmesen. – Te… te is látod? Most akkor mi van? – Ha azt hiszitek, hogy nyugodt voltam és hideg fejjel tudtam gondolkodni… NAGYON TÉVEDTEK! Baromi ideges voltam. Nem értettem, hogy miért ácsorgunk ott, ahelyett, hogy tennénk végre valamit.

- Moira! – ragadtam meg a vállát és rázni kezdtem. – Az a lány öngyilkos akar lenni! Tennünk KELL valamit!

- Nem! – kiáltott rám Moira türelmetlenül. – Várj meg itt, szólok Bogyóéknak, hogy mi most elmegyünk.

Azzal visszament, be a boltba. Vártam még pár pillanatot, majd futásnak eredtem. Be a házba, fel a lépcsőn, be a liftbe. Majd mikor a lift felért a legmagasabbra szintre, kirontottam a tetőre. A lány meghallotta a lépteimet és hátra fordult. Nem tévedtem, annyi idős lehetett, mint én. Barna haja volt, szomorú, sötétkék szeme.

- Te meg mit akarsz itt? – mordult rám barátságtalanul.

- Ne tedd! – nyögtem ki, közben az oldalamat fogtam. Nem vagyok hozzászokva a futáshoz, na! Nevetve mért végig.

- Mi bajod lenne vele? A te fajtád nem szokott olyanokkal foglalkozni, mint én. Lehet, hogy szemüveges vagy, de attól még nézz végig magadon! Ki vagy festve, cuki rózsaszín, feszülős póló, a legdivatosabb farmer és egy még divatosabb cipellő. – Nem tehettem róla, önkéntelenül és végig néztem magamon. És igaza volt. – És most nézz rám! Egy senki vagyok! Értelmetlen az életem…

Mint már említettem, barna haja volt. Rövid, épp, hogy csak a válláig ért. Fekete melír tarkállott benne. Szeme sötétkék, minden smink nélkül. Egy bő, fekete póló volt rajta és egy fekete farmer. Mezítláb állt a tetőn. A körme és még a lábkörme is fekete volt.

- Miért ne lenne értelme? Biztos nagyon jó vagy valamiben! – próbáltam nem a gondolataira koncentrálni, amikben azt olvastam, hogy ki lehet ez a buggyant tyúk, és miért nem hagy végre meghalni.

- Már mondták páran. Akkor sem jött be, most sem fog. Már döntöttem – mondta és újra az épület szélére lépett. Kétségbeesetten láttam, hogy a számok végesen közelítenek a nullához. Egyszerre ugrottunk. Ő le, én pedig utána. Elkaptam a kezét és hasra vágódtam a tetőn.

- Nem hagyom – nyögtem ki, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam. Egy szomorú mosollyal nézett fel rám.

- Nem értesz semmit. Kérlek, hagyj – azzal elengedte a kezemet, így szép lassan kicsúszott a kezemből. Visítva kaptam utána, éreztem, hogy kibillen az egyensúlyom, de már nem érdekelt. Ekkor valaki átölelte a derekam és visszarántott. Pocok ölében értem földet. Sírva bújtam hozzá, mint a kisgyerek az anyjához. Moira megfejthetetlenül nézett rám.

- Mondtam, hogy ne csináld.

- Semmi baj – nyugtatgatott Pocok. Ekkor meghallottuk az emberek sikolyait. Pár pillanat múlva egy mentőautó szirénája is felharsant a távolban. Pocok felhúzott magával és Bogyóval együtt kitámogattak az épületből. Mögöttünk Moira jött, csendben becsukva az ajtót.

Nem bírom felfogni ezt az egészet. Még a nevét sem tudtam, mégis nagyon megrázott a dolog. Igaza volt, tényleg nem értek semmit. Nem értem, hogy mi vezethetett odáig, hogy ezt tegye. Utána még órákig sírtam, Pocok végig mellettem volt. Bogyónak mennie kellett, Moira pedig próbálta elmagyarázni a történteket.

- Mondtam, hogy nem tehetsz semmit! Az a lány már rég eldöntötte a sorsát! Azért nem álltak meg a számok!

- Moira! Fogd be egy kicsit! Ő nem olyan, mint te! Te könnyebben el tudtad fogadni, hogy nem változtathatsz a dolgokon, hiába tudsz róluk – szólt rá Pocok. Ez egy kicsit megdöbbentett. Pár pillanatra elapadtak a könnyeim, és értetlenül néztem hol Moirára, hol Pocokra.

- Mi van?

- Figyelj, Violet. Ez egy beavatás szerűség – magyarázta zavartan Pocok. Moira sóhajtott és leült mellém.

- Amikor először találkoztunk a boltban… akkor már tudtam, hogy te is közénk tartozol.

- Hogy érted, hogy közétek? Csak te vagy szemüveges – szipogtam.

- Kontaklencse – vigyorgott rám Pocok. Valahogy nem volt kedvem visszamosolyogni.

- Szóval ezt nekem látnom kellett? – a hangom jeges hidegséget hagyott maga után.

- Mi is átmentünk ezen – sóhajtott Pocok, közben kibontakoztam az ölelésből. Már nem volt szükségem rá. Nem akartam, hogy hozzámérjen. Tönkre tett. Tönkre tették az egész napomat! Hagyták, hogy valaki meghaljon a kezeim között!

- Miért? – a hangom üresen csengett. Érdekes, én is üresnek éreztem magam.

- Tudnod kell, hogy mire vagy képes – szólt halkan Moira.

- Ez hozzá tartozik – tette hozzá Pocok. Felálltam. Nem bírtam rájuk nézni.

- Azt hiszem, eleget hallottam. - Azzal elsétáltam. Azóta letusoltam, és most itt fekszem az ágyamban és a lány hangja visszhangzik a fejemben.