Április 27., Kedd

Torna

Hehh… tegnap kiment a bokám… illetve csak majdnem. Legalábbis a doki –megjegyezném: állati helyes volt! Vetekszik Carterrel- azt mondta, hogy nem vészes. Persze, hogy szerinte nem vészes, nem neki fáj! No de sebaj, a következő szünetben találkám van Moiráékkal. És ott lesz Pocok is. Hoppáré, vajon miért vigyorgok máris?

Fizika

Kávé… nem tudom eldönteni, hogy szeretem, vagy utálom… tényleg nem tudom… bár lehet, hogy annak, ami történt nem sok köze van a kávéhoz. Szóval találkoztunk a szokásos kis helyünkön. Moira kezében kávé, Pocok meg én krém csokit ittunk. Bogyó nem ivott semmit. Legalábbis ő ezt állította.

- Biztos vagy benne, hogy nem döntöttél be reggel egy felest? – nézett rá Pocok. Bogyó Pocok elé ugrott és lehajolt, hogy a szemébe nézhessen. Mi ugyanis a padon ültünk, lévén még tartott a reggeli kómánk.

- Jajj, már emlékszem! Hiszen ott voltál, és együtt ittunk – nevetett Pocokra. Moira az égre nézett, majd hatalmasat sóhajtott. Hátradőltem, és kényelmesen elhelyezkedtem, hogy minél tökéletesebben élvezhessem az ingyen cirkuszt. Bogyó felém fordította a fejét, majd egy újabb ugrással előttem termett.

- Rád is emlékszem ám! – mutatott rám. Nevetni kezdtem. – Együtt hánytunk a vécében, te fogtad a hajam.

- De belejött valaki a mesélésbe – szólt oda Bogyónak Moira. A „valaki” Moira előtt termett, és ahogy előrehajolt, sikeresen kiverte Moira kezéből a kávét. A pohár felrepült, majd egy gyönyörű ívet írt le és végül a csurom kávés Moira feje tetején landolt. Az egy perces néma csendet Pocok harsány nevetése törte meg. Aztán csatlakoztunk hozzá Bogyóval. Moira dühtől villogó szemmel, lassan felegyenesedett és elkapta Bogyó karját.

- Te most velem jössz – sziszegte lassan, tagoltan, mintha valami elmebeteghez beszélne. Bogyó arcára fagyott a vigyor és hatalmasat nyelve követte. Mi, Pocokkal nevetve figyeltük, ahogy Moira maga után vonszolva Bogyót végig csörtet az iskola kertjén, be az épületbe.

- Azt hiszem Moira egy ideig távol tartja majd magát a kávétól – mondtam még mindig vigyorogva.

- Az már biztos – értett egyet Pocok is. Még egy ideig egymásra vigyorogtunk, majd egyszerre ittuk meg az utolsó korty krém csokit. Aztán csend lett. Pocok kivette a kezemből az üres poharat, az övébe tette, majd egy pontos dobással a kukába dobta.

- Azta! Kosaraznod kéne! – Még Bryan McKurt sem tud ilyet dobni, pedig ő már állítólag két éve a kosár csapat sztárja. Én már csak tudom, sokat hallottam róla.

- Kosaraztam is. Csak aztán változtak a dolgok. – Közelebb kellett hajolnom, hogy értsem a mondat utolsó szavait. Miután eljutott az agyamig, hogy „változtak a dolgok”, megint beállt a csönd. Próbáltam kitalálni mi történhetett. Baleset miatt nem tud játszani? Nem. Futásban is jó, láttam mikor reggel Bogyóval versenyt futott a suliig. Az az igazság, hogy nem is említették nekem a nevét a kosarasok. Pedig jónak kellett lennie.

- Összevesztem velük. – Meglepetten kaptam fel a fejem. Ez olvas a gondolataimban? Ez nem ér! Neki szemüveg sem kell hozzá! – Az egyik buli után.

- Nem lehetne kicsit bővebben? – villantottam rá legmeghatóbbnak szánt mosolyom. Sóhajtott és hatalmasat nyújtózott, majd a karját a pad támlájára tette.

- Megnyertük az egyik fontos meccsünket, és szokás szerint elmentünk megünnepelni. Beültünk Tomhoz. Tudod, a Tom’s Dinner-be. – Mivel továbbra is értetlenül nézhettem rá –pedig ezerrel bólogattam, na mindegy – ezért elmagyarázta, hogy hol van.

- Ahá! – fűztem hozzá, hogy ezúttal szavakkal is jelezzem, értettem és figyelek!

- Aztán ott rendesen berúgtunk és Tom kitette a szűrünket, mondván ne az ő vendéglőjében rontsuk a levegőt. Az utcán belénk ütközött egy szerencsétlen deszkás. Ezek meg elverték, hogy hogy lehet ekkora paraszt, hogy nem kerül ki minket. Én meg a deszkás védelmére keltem. Azt hiszem innen már sejted a sztori végét. – Fáradtan simította ki a szemébe hullott gyönyörű, barna hajtincset. Mondtam már, hogy amikor rásüt a nap, akkor szőkés barnának látszik, mikor egyébként sötét barna? És a szeme, jajj, azok a sötét barna szemek, amik már szinte feketék…

- Várj csak! – Na igen. Kábé most jutott el az agyamig, amit mesélt. – Szóval te… menő voltál? – nem tehettem róla, de a menő szót úgy ejtettem ki, mint valami különleges képességet. Pocok elvigyorodott.

- Látom, leesett, kis tigris.

- Jöttök már, vagy mi van?! – üvöltött le az osztálytermük ablakából Moira. Bírom Moirát… tökéletes érzéke van a meghitt pillanatok földbe tiprásához. Ja, és most fizika van. Jegyzetelni kéne…