- Kér még valaki kenyeret? – kínálta körbe Ziala a kosarat, végig mérve a reggelizőket.

- Én kérek! – emelte fel a kezét Jason. Holly és Molly kuncogtak, míg Riona megvető pillantást vetett rá.

- Nem gondolod, hogy nem kéne ennyit enned? – Jason megállt két harapás között.

- Mire célzol? – kérdezte.

- Arra, hogy ez már az ötödik kenyér, amit vastagon megkentél vajjal és megpakoltad felvágottal – bökött a kenyérre Riona.

- Kakaót, kávét, teát? – kérdezte Ziala mosolyogva, a középre rakott bögrékre és kancsókra mutatva. Miközben mindenki elvette a saját bögréjét, folytatódott Riona és Jason apró kis vitája.

- Muszáj ennem! Nem várhatod el tőlem, hogy éhen haljak! – védte meg magát Jason.

- Nem várom el, hogy éhen halj. De azt igen, hogy legalább ne nyitott szájjal egyél! – vágott vissza a lány. Jason becsukta a száját és lenyelte az utolsó falat kenyeret.

- Nem tudom, mire gondolsz. Én nem eszem nyitott szájjal. Nem igaz, Dan? – nézett barátjára. Daniel végig mérte a vitatkozó feleket. Azon gondolkodott, hogy kivel biztonságosabb egyetérteni. Lássuk csak… itt van Jason, aki néha tényleg nyitott szájjal eszik. A kék sarokban meg Riona, aki telepata. Hááát…

- Haver, néha tényleg becsukhatnád a szád evés közben. Meg máskor is – vágta hátba nevetve a mellette ülő srácot Daniel. Jason morcosan felállt az asztaltól.

- Megyek, kultúrálódóm egyet, jó? – nézett Rionára, majd kiment az előszobába. Magára kapta a kabátját, felrántotta a bakancsát, és végezetül jól bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

- Lehetettek volna kicsit barátságosabbak is vele – nézett Rionára és Danielre Ruphio.

- Mostanában mindig csak piszkáljuk. Nem tűnt még fel, hogy mindig a viselkedése a probléma? Olyan fura – mondta Mina, miközben újra töltötte a bögréjét.

- Szerintünk állati jó fej! – kelt újdonsült barátjuk védelmébe Holly.

- Persze, mert minden hülyeségben benne van, amit kitaláltok! – nevetett Rowena.

Már a lábai is ismerték ezt az utat. Nem kellett arra figyelnie, hogy hol fordul be, hogy hol kell átmenni az úttesten. Vitték a lábai. Megint esett a hó. Jason megállt egy pillanatra és a szürke felhők felé fordította az arcát és becsukta a szemét. Érezte, ahogy az apró hópelyhek az arcához érnek, és arca melegétől pillanatok alatt elolvadnak. A gondolatai a hópelyhektől újra visszatértek a barátaihoz. Nem értette, hogy miért mindig vele van a baj. Kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Az olvadó hópelyhek varázsát megtörte egy szánkós kis gyerek, aki durván odébb lökte, miközben elszáguldott mellette. Jason unottan sétált tovább. Pár perc múlva benyitott egy kis kávézóba. A pultos régi jó barátként köszöntötte, és egy csésze kávét nyomott a kezébe. Jason megköszönte, majd tovább ment a hátsó kis ajtóhoz. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt és próbálta nem tudomásul venni a benne dúló érzéseket. Vett egy mély levegőt, majd miközben kifújta, lenyomta a kilincset.

 *folyt.köv.*