Április 24., Szombat

Itthon, este

Hú, de hulla vagyok. Ma egész nap Moiráékkal voltam. Segítettem Katienek ruhákat venni. Még múltkor, az edzésen kiderült, hogy milyen jó lába és alakja van. Vetettem vele egy-két szoknyát és néhány új felsőt. Nem akarom magamat fényezni, de piszkosul jól nézett ki az általam választott ruhákban. Igazából már csak a hajával nem vagyok kibékülve, de nem volt időm mindenre. Amíg Moira, Bogyó és Katie elmentek smink cuccokat nézegetni –ezt bátran rájuk hagytam-, addig Pocok és én leültünk egy üres asztalhoz a Mekinél. Osztoztunk Moira nagy kóláján, közben beszélgetni kezdtünk. Már kilestem, hogy imád gitározni. Hála a bátyámnak otthon voltam a témában. Egy ideig a gitárokról beszélgettünk, majd Pocok feltette azt a kérdést, amit legelőször kérdezett tőlem.

- Miért vagy velünk? – nézett rám azokkal a gyönyörű, mély barna szemekkel. Azt hittem, ott helyben elolvadok, és szép lassan lecsöpögök a székről. Erőt vettem magamon –próbáltam nem teljesen elveszni a szemében-, és kacér mosollyal visszakérdeztem.

- Miért? Nem kéne?

- Hagyd abba – szólt rám. A fenébe! Ezek szerint túl átlátszóak a kis „csínyeim”. – Komolyan kérdeztem. Miért vagy velünk? – kérdezte újra, lassan tagolva, mintha egy hülye gyerekhez beszélni. Aú! Ez fájt. Csak szőke vagyok –az se teljesen!- nem pedig retardált!

- Már egyszer megmondtam. Azért vagyok veletek, mert veletek jól érzem magam – válaszoltam durcásan.

- Nem lennél szívesebben a Betty félékkel? Shoppingolnátok, csili-vili cuccokat vennétek, meg ilyenek. Miért mi? – Pocok, Pocok… Te és a hülye elméleteid arról, hogy miket csinálnak a Betty félék egy plázában. A baj csak az, hogy igazad van. Hjajj, de nehéz veled.

- Azért, mert veletek van miről beszélgetni. Bettyék olyan… felszínesek. Viszont én… nem szeretnék felszínes lenni – böktem ki egyre elhalkuló hangon, a kezemben tartott kólás poharat bambulva. Nem szívesen ismeri be az ember lánya, hogy az eddigi barátai felszínesek. Főleg nem egy olyan srác előtt, aki tetszik neki. De azt nem szedi ki belőlem, hogy már nem is köszönnek nekem! Ó, azok a szemek. – És már nem is köszönnek nekem…

- Értem – bólintott Pocok. Úristen! Hát mégis kimondtam? Nem lehetek ekkora… - Ez esetben… üdv köztünk – mondta vigyorogva. Hmm... be kell vallanom, hogy állatira megijedtem! Nincs nálam a szemüvegem, illetve nincs rajtam, jobban mondva a fejemen van, mint valami napszemüveg, ezért nem láttam a gondolatait. Nem voltam biztos afelől, hogy mit akar mondani.

- Köszi – mosolyogtam rá, immár teljes lelki békével.

- Na emberek, mi a következő napirendi pont? – vágódott le mellénk Bogyó. Pocok úgy tett, mint aki nagyon töri a fejét.

- Lássuk csak… esetleg ez, hogy tetszik: Ki fojtja meg előbb Bogyót? – nézett barátjára kíváncsian. Bogyó elnevette magát.

- Szóval zavarok, miér nem ezt mondod, édes? – csipkedte meg Pocok arcát nagymamásan, majd a következő pillanatban már ott sem volt.

- Azta… kész energiabomba – adtam hangot döbbenetemnek.

- Ez Bogyó. Csupa energia. Kosarazik, focizik, táncol, fest, színházas szakkörökre jár. És mégis mindenre van ideje, és mindenhez van kedve – vont vállat Pocok. Te jó isten, hogy lehet, hogy én eddig nem ismertem ezeket, a srácokat? Pocok mesélt még a kedvenc filmjéről. Én csak annyit tudtam hozzászólni, hogy Johnny Depp nagyon jó pasi, mire Pocok megint csak nevetni kezdett. Hajjaj, Vio, ideje lenne kultúrálódni egy kicsit, nem gondolod? Megkeressük bátyómat, neki biztos meg van már mind a két rész.

Később

Persze, David, tudod kinek meséld be, hogy nincs is meg neked! Bátyó, bátyó, csak nem gondolod, hogy vak vagyok? Ott volt a magángyűjteményedben. Bizony ám! A magángyűjteményed kellős… ajjaj… magángyűjtemény… van egy olyan érzésem, hogy ezért még kapni fogok…