Április 20., Kedd

Torna-öltöző

Ezt nem hiszem el… ezek… átkozott, hálátlan dögök! Kiraktak a szurkolócsapatból! És miért? Na? Moira! Azért, mert Moirával, Pocokkal és Bogyóval töltöm a szüneteimet! Na nem baj. Legalább több időm lesz. Ez nem fair! Hálátlan egy bagázs… most, hogy jobban meggondolom, szerencsém van, hogy megszabadultam tőlük. Betty vette át a helyemet. Hát, ha nekik Betty is jó, mikor akár ÉN is lehetnék… és nem elég, hogy engem, Katiet is kivágták! Szemetek. Hoppá. Becsöngettek. Már itt is van Torna néni.

- Violet Blackfire! Talán a szemüveg elvette a hallását? Becsöngettek! – üvölti. – Figyelj rám, ha hozzád beszélek, és ne firkálj abba a kis füzetbe! Most azonnal öltözz át! Megvárunk.

- Igenis, Torna néni! – szalutálok a tollal. Micsoda megaláztatás. Ráadásul ez ma már a második. Hjaaaajj…

Német

Hehh… kit láttak szemüveg mögé rejtett szemeim! Pocok! Úgy fest, Katie osztálytársa. Katievel is találkoztam.

- Violet! Violet! – Megfordultam és megálltam, hogy bevárjam a felém futó lányt. – Violet – szuszogta kifulladva. – Ne haragudj, én csak szeretnék bocsánatot kérni! – hadarta, majd meghajolt előttem. Döbbenten néztem a tarkóját.

- B-bocsánatot? De miért? – kérdeztem, miközben gyorsan felráncigáltam.

- Hát mert miattam raktak ki a szurkolók. Azért, mert engem bevettél. Tudom, mert engem is kidobtak – válaszolta elpirulva. Azta a pirulós mindenit neki!

- Ugyan –legyintettem. – Nem miattad volt, hidd el nekem. Tudod volt egy kis… hmm… nézeteltérésünk… és én húztam a rövidebbet. De mondd csak, mi volt ez a meghajlás? – tértem át gyorsan más témára.

- Hoppá! Megint elfelejtettem! – olvastam a gondolatait a feje fölött.

- Tudod ez egy japán szokás. Köszöntésnél és bocsánatkérésnél is meghajolnak. Így tisztelik meg egymást – magyarázta lelkesen.

- Ez tetszik! Vannak még ilyen szokások? – kérdeztem kíváncsian. Na nem azért, mert nagyon el akartam térni az eredeti témától! Tényleg érdekesnek találom.

- Hát persze! – vágta rá lelkesen. – Amikor például temetnek…

- Ne haragudj, Katie! – emeltem fel gyorsan a kezem. – Bocsi, de most nincs időm meghallgatni. Viszont nagy szünetben ráérek, ebédelhetnénk együtt. Moiráék biztos nem bánják, ha oda ülsz, mellénk.

Katie döbbenten meredt rám. Még a száját is eltátotta.

- Hogy… hogy ebédeljünk együtt? – nézett rám.

- Miért, nem ezt mondtam? – kérdeztem aggódva, hátha tényleg valami félreérthetőt mondtam. Nem igazán értem, miért olyan nagy bumm, hogy meghívtam, hogy ebédeljen velem.

- D-de! Persze, nagyon szívesen! – válaszolta boldogan. – Arigato! – mondta egy újabb meghajlás kíséretében.

- Ari… milyen gatyó? – néztem rá kérdőn.

- Arigato! – nevetett. – Azt jelenti, hogy köszönöm.

- Kitalálom – nevettem el magam én is. – Japánul van, igaz?

Vidáman bólintott, majd mikor megszólalt a csengő fejvesztve rohant el a terme felé.

Ebédszünet, avagy A Nagy Szünet

Ez a Katie kész japán szótár. De ez a Gasan és Dosan megnevezés tetszik. Ajjaj, újabb japán szóáradat. Inkább felírom őket:

Kāsan – anya

Tōsan – apa

Niisan – bátyó

Hugoge – mozgás!

Yatta! – Hurrá!

Watashi – én

Yamete! – állj

Yamete yo! – állj meg

Huhh. Lesz mit tanulni. Katie mesélt még a japán képregényről és rajzfilmekről is. A képregény neve manga, a rajzfilm pedig anime. A mangákból készülnek az animék, de van, hogy egy mangából filmet készítenek. Jah, és a manga rajzolók neve: mangaka. Jópofa ez a japán világ, tetszik. Katie –sok győzködés után- megmutatta néhány rajzát, amiket a mai órák alatt gyártott a füzetei margójára. Hát… hűűű… Katie aztán tud! Hihetetlen, hogy milyen tehetséges! Betty biztos nem tudna ilyet. Vagy akármelyik másik szurkolós-lány. De akkor miért ők a menők? Miért nem azok, akik tényleg tehetségesek?