Április 15., Csütörtök

Matek

Itt van nálam az a nyamvadt szemüveg. Nem akaródzik felvenni… Persze, mindenki azt mondja –meg gondolja-, hogy jól áll. De mi van, ha csak kedvesek akarnak lenni, és igazából úgy nézek ki, mint valami könyvtárbúvár négyszemű rondaság. Félreértés ne essék, az egyik barátnőm is ilyen könyvtárbúvár. Szóval nincs velük semmi bajom. Csak én nem akarok ilyen lenni, érted, nem? Na szóval, most itt ülök matekon. És azon töröm a fejem, hogy megkockáztassam vagy ne. Mármint azt, hogy felvegyem a szemüveget. Nem biztos, hogy A Mögöttem Ülő Srác gondolataira is kíváncsi vagyok. Arra kéne rájönnöm, hogy lehet, ezt az izét kikapcsolni. Úgy értem, hogy, hogy lehet megoldani, hogy csak akkor és csak azt lássam, amikor és amit akarok. Mert biztos meg lehet oldani, ez tuti. Mert igazából az a gáz, hogy most is itt ülök a táblától kábé fél méterre, és nem látom, amit Börni, a matek tanár felírt rá. Eddig úgy oldottam meg, hogy egy alig észrevehető mozdulattal hátra fordultam, és lőn csoda! Lelestem a füzetbe írandó dolgokat A Mögöttem Ülő Srácról. Igazából Kevinnek hívják. De ha a nevén szólítanám… hoppá, előre szaladtam egy kicsikét. Szólítanám… ugyan már! Mikor beszélek én ilyen emberekkel? Én, aki szinte az egész végzős évfolyammal jóban vagyok? Ugyan már! Nem pazarlom az időmet jelentéktelen alakokra! Erről jut eszembe, Moira! Ma még nem is láttam. Nem mintha lett volna rá időm. A szurkoló kórusban akadt egy kis probléma. Az egyik lány, valami Michelle, kificamította a bokáját. Ami elég kellemetlen, mivel a jövő hétvégén mérkőzése van a srácoknak, és nekünk kell buzdítani őket. De Miranda –vagy valami hasonló- volt az egyik kulcsfigura az egyik alakzatnál. Most kereshetek valakit a helyére. Ezzel is nekem kell bajlódnom! Kellett nekem elvállalni ezt a kórusvezető izét… hmm… valami kellemes hangot hallok… ja, persze! Kicsöngettek!

Dráma

Háhá! Megtaláltam! A tökéletes helyettest Michaela – vagy Miranda? Eh, mindegy, valami hasonló a neve- helyére! Ráadásul a szemüveg és Moira segítségével! Hihetetlen, mi derült ki! Hú, túl sok az új infó, nem is tudom, hol kezdjem! Szóval kicsöngettek, én meg elindultam megkeresni Moirát. A női mosdóban találtam meg, a mosdó feletti tükrök egyikében éppen a sminkjét igazította ki. A szemfestéke tényleg elmosódott egy kicsit.

- Hol van a szemüveged? – nézett rám a tükörből. Hah! Hát micsoda hang ez? És nuku köszönés? Na így se bántak még velem!

- Neked is, szia! – vágtam rá durcásan. Aztán nem is tudom miért, de elpanaszoltam neki, hogy hiányzik egy emberem a szurkolócsapatból. Moira befejezte a sminkelést. Egy ideig engem nézett a tükörből, majd lassan bólintott. – Tudok valakit. De cserébe hordanod kell a szemüveget.

Miért van az, hogy mindig tátva marad a szám, ha vele beszélek?

- Mi van? Ugyan már! Hát ki vagy te? A dadusom, aki félti a két szép szemem épségét? – nyögtem ki döbbenten. Moira vállat vont.

- Nekem nyolc, rohangászhatsz felőlem napestig a szurkolócsapatod pótlásáért. És ha esetleg odébb vinnéd a farmerba bújtatott hátsódat, akkor ki tudnék menni, és indulhatnék az órámra – mordult rám. Azt hiszem már fölösleges megemlítenem, hogy megint csak tátva maradt a szám. Hát hogy lehet velem így beszélni? Pont velem? Mivel érdemeltem én ezt ki? Ezt az utolsó mondatot valószínűleg hangosan is kimondtam, mert Moira keze megállt a levegőben, félúton a kilincs felé. Kinyitotta, majd becsukta a száját. Gondolom mondani akart valamit, csak közben meggondolta magát. Nem tudom, mit gondolt, mert nem volt rajtam a szemüveg.

- Gyere velem – mondta halkan. Én meg okos kis kutyaként követtem őt az egész sulin keresztül. Egyszer csak megálltunk az egyik tizedikes osztály előtt. Felém fordult.

- Vedd fel a szemüveged! És koncentrálj! – szólt rám, mint valami tanárpalánta. Hirtelen annyira megijedtem, hogy arra se emlékeztem, hova tettem a szemüveget. Ezt említettem is neki, mire várakozóan nézett rám. Pár perc múlva már rajtam volt a szemüveg –gyorsan előrébb fésültem a kezemmel a frufrumat, úgy nem olyan feltűnő ez a pápaszem-. Moira kinyitotta az ajtót, majd benézett.

- Katie? Gyere csak, lenne egy kérésem. – az ajtóban megjelent egy sovány, vörös hajú, szeplős lány. Első ránézésre meg nem mondtam volna, hogy egy évvel fölöttem jár. Barna pulóvert és bézs színű nadrágot viselt. Miért nem tanítja már meg valaki öltözködni? A feje fölött megint meg láttam a számokat. Dühösen vontam össze a szemöldököm. Az járt a fejemben, hogy nekem nem ez kell! Most lenne szükségem a hobbi-feliratra. Ijedtemben majdnem hanyatt vágódtam, mikor megláttam a feje fölött a „torna” szót.

- Katie, ez itt Violet – bökött rám Moira. Kedvesen a félénk lányra mosolyogtam, aki azonnal elpirult. Kezet nyújtottam neki, amit bátortalanul meg is szorított.

- Ismerlek ám téged – jegyezte meg halkan. – Violet Blackfire a kilencedikből.

- Igen, igen, ő az – morogta Moira. Istenem, csak tudnám mi baja. De a gondolataiban csak azt láttam, hogy miért jöttünk Katiehez.

- Szóval szeretsz tornázni? – csúszott ki a számon a kérdés. Katie meglepetten rezzent össze.

- Honnan tudod? – kérdezte a cipőjétől. Sportcipő… barna sportcipő. Na, lesz még ezekkel dolgom. Úristen, Violet! Hogy jut ilyen eszedbe?

- Katie, Violetnek szüksége lenne egy emberre a szurkolócsapatába. Arra gondolt, hogy te tudnál segíteni – bökött oldalba Moira. Sűrűn elkezdtem bólogatni. Katie, ha lehet, még jobban elvörösödött.

- P-persze! – válaszolta vidáman –és jó vörösen-.

- Nagyszerű! – mosolyogtam rá. – Minden nap, öttől hatig a tornateremben! Ott legyél ám! – fenyegettem meg viccelődve. Katie szégyenlős mosollyal azon a vörös arcán, bólintott. Megszólalt a jelző csengő.

- Nekem most mennem kell – mondtam és elindultam a nagy előadó felé. Meglepetten vettem észre, hogy Moira jön utánam. Megfordultam –most megint a számokat láttam a feje fölött-.

- Miért jössz utánam?

- Utánad? – nézett rám meglepetten. – Az órámra megyek! Veled vagyok egy órán. Még nem tűnt fel, mi? – fintorodott el. Döbbenten néztem a mellettem elviharzó Moira hátát. Hűha. Eddig tényleg nagyon vak voltam.