Április 14., Szerda
A szemészet melletti kis szemüveges bolt

Ez… ilyen nincs… nem hiszem el! Én, Violet Blackfire… szemüveges leszek! Köbö fél órája tudtam meg. A szomszédban a csúnya szemész-néni mondta, hogy szemüvegre van szükségem. Hozzátette, hogy ez nem olyan nagy katasztrófa, meg valami olyasmit is mondott, hogy egyáltalán nem lesz erős az a szemüveg. Adott egy cetlit és átküldött ide. Olyan ez a hely… mint valami… hú, nem is tudom leírni. Tele van minden szemüvegekkel és szemüveges embereket ábrázoló poszterekkel. Istenem, én is ilyen leszek! Úristen! Most várom, hogy elkészüljön a szemüvegem. Már kiválasztatták velem a keretet, most kapom bele a lencsét. Jé, itt van még egy vásárló. Nem áll jól neki ez a magas szárú bakancs. Előnytelenül meghosszabbítja a lábát. Húha, ez ide jön.

- Szia! Moira vagyok. És te? Te is a szemüvegedet várod? Hé, jó ez a füzet! Napló? – Felém nyújtja a kezét. Jesszus, ennek fekete a körme! Erőt veszek magamon, és kezet rázok vele.

- Violet vagyok. Bezony, életem első szemüvegére várok – közlöm vele a szörnyű tényt.

- Az tök jó! Leülhetek? – meg se várva a választ letelepszik mellém, én meg döbbenten nézek rá. „Az tök jó!” Hát erre nem számítottam! Tök jó? Hogy lehetne ez tök jó? Elvégre egy szemüvegről van szó! Ami el fogja torzítani arcocskám gyönyörű formáját! Bár kihangsúlyozza a szememet… De most nem ez a lényeg!

- Tök jó? – nézek rá. – Mi ebben a tök jó?

- Hát… a szemüvegtől okosabbnak látszol. Ne vedd sértésnek, de tudod, mi a közvélemény a szőkékről. – Aú! Ez fájt! Utalás a hajszínemre egy lepukkant rockertől. Jaú.

- Mi bajod a szőkékkel, he? Amúgy is, nem látsz a szemedtől? Ez nem szőke! Hanem szőkésbarna! Csak a melír miatt látszik szőkének! – védem meg magam és a hajam. Moira védekezően felemeli a kezét.

- Jó, jó, ne harapd le a fejem! Csak azt akartam mondani, hogy vannak olyanok, akiknek különösen jól áll a szemüveg és jót tesz a megjelenésüknek – elnevette magát. – Nekem mindig azt mondják, hogy jobban nézek ki szemüveggel, mint a nélkül.

- Aha – kommentáltam nagyon értelmesen. Újra végig mértem a mellettem ülő nőszemélyt. Feketére festett haj, erősen kihúzott szemek, szájfény és púder nuku, fekete póló, fekete szoknya, és a már említett bakancs. – Hol szerezted ezt a szoknyát? – terelem másfelé a témát. Úgy néz a szoknyájára, mintha most venné észre.

- Ja, hogy ez? Én varrtam. – Tudom, hogy bunkóság, de szó szerint tátott szájjal bámultam rá.

- Violet Blackfire? – lépett elém egy újabb néni. Bólintottam. – Itt a szemüveged. Próbáld fel – nyomja a kezembe a tokot. Remegő kézzel tettem fel a szemüveget. A nénire néztem, és… akkorát ugrottam, hogy bevertem a fejem a mögöttem lévő falba. Ez a szemüveg… valami nem stimmel vele. Számokat látok. Meg… jesszus, mi a manó ez?

- Hát ennek meg mi baja? Egész jól áll neki ez a szemüveg… Most meg mit néz ennyire? – ezeket a mondatokat láttam a néni feje fölött. Döbbenten levettem a szemüveget.

- Valami… valami baj lehet ezzel a szemüveggel – nyögtem ki. – Olyasmiket látok vele, amik nincsenek is ott! – A nő elvette a szemüveget és távolabb tartva magától belenézett.

- Nincs ezzel semmi gond. – Visszaadta a szemüveget. Még mindig remegő kézzel elveszem. Újra felpróbálom, ezúttal Moirára nézek. Megint azok a számok, neki is a feje fölött. Aztán a számok eltűnnek és helyette megint mondatok jelennek meg.

- Fura ez a csaj. Amolyan plázacica, de egész érdekes. Hé, ennek tök jól áll ez a szemüveg.

- Nos? – néz rám a nő. Leveszem a szemüveget és bólintok.

- Jó lesz, köszönöm. – Rájöttem ugyanis, hogy ezek hülyének néznek. Ha tovább balhézom még a végén kihívják a mentőket és muszájkabátot húzatnak rám. Aztán nézhetek ki a szemüvegen keresztül a sárgaház ablakán. Felálltam, hogy aláírjak pár cetlit. Közben Moira is megkapta a szemüvegét. Amikor felmutatta a diákigazolványát döbbenten láttam, hogy ugyanabba az iskolába járunk. Ez érdekes. Általában kiszúrom azokat, akikkel érdemes beszélgetni, őt még se vettem észre eddig. A nő megint felvetette velem a szemüveget, hogy ”szokja a szemem”. Moirára nézek. Most egy újabb szó jelent meg a feje fölött: „varrás”.

Este

Otthon, a szobámban, az ablakpárkányon

Hazafelé jövet rájöttem, hogy miket láttam. A számok. A nő feje fölött 65, Moira fölött pedig 84 volt. Először az jutott eszembe, hogy talán a családtagjaik száma. Aztán rájöttem, hogy ez nagy baromság. Egy hirdetőtábla mellett mentem el, amin az időt írták ki. Erről eszembe jutott, hogy ez valami időtartamot jelenthet. Talán, hogy hány évesek? Nem! Hiszen Moira nem 84 éves. A nőről talán még elhittem volna, hogy 65 éves, de Moira nem látszott nyolcvan fölöttinek. Tehát, ha nem azt látom, hogy mennyit éltek idáig, akkor… igen! Azt látom, hogy mennyit fognak még élni! Istenem, briliáns vagyok. Aztán ott vannak azok a mondatok. Már akkor tudtam, hogy a gondolataikat látom. De ez a varrás, ez nem hagyott nyugodni. Eszembe jutott, amit Moira mondott, hogy ő maga varrta azt a szoknyát. És íme a megfejtés: varrás, vagyis hobbi!

Hoppá, ezek nekem üvöltöznek.

- Megyek már! – kiáltok vissza. Hát igen, a szokásos családi vacsora. Kíváncsi vagyok, vajon mit fogok még látni ezzel a szemüveggel?