18. fejezet

Ziala az ablakból látta a közeledő fiatalokat. Vidáman ment ki eléjük a kapuba.

- Sziasztok! Na, milyen volt az utolsó nap? – kérdezte, miközben meleg levegővel megszárította az elázott Rionát és Jasont.

- Unalmas – vágták rá egyszerre.

- És hol vannak a többiek? – nézett a hátuk mögé a néni.

- Bevásárolnak. Miért? – Jason az akasztóra dobta a kabátját és lerúgta átázott cipőjét.

- Mert van egy bejelenteni valóm. Ugye jól gondolom, hogy a cipődet nem hagyod az út közepén szanaszét? – szólt a lépcsőn felvágtató fiú után a néni. Jason visszarohant, odébb rugdosta a cipőit, majd visszafutott az emeletre.

- Hát ez gyors volt. Ha nem baj, én is visszavonulnék, amíg a többiek haza nem érnek – ásított hatalmasat Riona. Ziala beleegyezően bólintott, és ő is visszaindult lakosztályába.

- Mi hiányzik még? – nézett a Rowena kezében lévő cetlire Daniel.

- A narancs – válaszolta a lány. – Tehát irány a gyümölcs részleg.

Daniel és Rowena a megpakolt bevásárló kosárral elindultak a bevásárló központ végén elhelyezett gyümölcs részleg felé.

- Nézd, eprek! Nem veszünk? – mutatott előre Daniel. – Látod, Rowena? Öhm… Rowena?

- Meg vagyok, meg vagyok – Rowena feltápászkodott a földről, és leporolta a ruháját. – Jól vagyok.

- Mi történt? – kérdezte Daniel, próbálva elrejteni széles vigyorát. Rowena nem vett róla tudomást.

- Csak elcsúsztam – válaszolta, mintha annyit mondott volna, hogy szépen napunk van. Daniel nem bírta tovább, hangos nevetésben tört ki. Rowena lesújtó pillantást vetett rá, majd a kosárba tette a kiválasztott narancsokat. Daniel a nevetéstől elvesztette az egyensúlyát, és rálépett arra az eperre, amin előtte barátnője is elcsúszott. Lefagyott a mosoly az arcáról, ahogy próbált felkászálódni az angol spárgából. Rowena ránézett, elmosolyodott, majd, mintha mi sem történt volna, tovább ment.

- Rowena! Ro, ne hagyj itt! Segíts a te egyetlen, őrült barátodon! – kiáltott utána a nézelődő vásárlók nagy mulatságára Daniel. Rowena megsajnálta egyetlen, őrült barátját. Felé bökött, mire Daniel lábai maguktól talpra álltak, és elindultak a lány felé.

- Köszi – mosolygott rá hálásan barátnőjére.

- Ne szólj egy szót se. Menjünk, fizessünk. Minél előbb érünk haza, annál jobb – sóhajtott Rowena.

- Megjöttünk! – kiáltották belépve a házba. Előttük épp Ruphio és Mina hámozta le magáról a csurom vizes kabátjaikat.

- Azt hiszem meg sem kérdezem, mi történt – nézett végig rajtuk Daniel. Mina nyelvet öltött rá.

- Mit öltögeted másra a nyelved, he? – rivallt rá Ruphio.

- Te csak hallgass! Miattad vagyok tiszta víz! És különben is. Arra nyújtom ki a nyelvem, akire én akarom! – nyújtott nyelvet rá Mina. Ruphio megborzolta a lány haját, mire az elkapta a kezét. - Nem vagyok a haverod!

- Tényleg nem. Te a barátnőm vagy – mosolygott rá szeretetteljesen Ruphio. Rowena és Daniel összenéztek.

- Végre itt vagytok! – lépett eléjük Ziala vidáman. Mögötte megjelent Riona és Jason is. – Pakoljatok le, aztán várok mindenkit a nagyszobában.

Rowena és Mina elpakolták az ételeket, Ruphio és Daniel pedig átszállították a fát és a díszeket a nappaliba. Mikor Mina és Rowena is levágódott a kanapéra, Ziala a fiatalok elé állt.

- Szeretnék mondani nektek valamit – kezdte.

- Terhes vagy? – kérdezte Jason.

- Rákos? – dobta be az ötletet Daniel. Rowena egy rosszalló pillantást vetett rá, mire Daniel abba hagyta a vigyorgást. – Bocs, ez nem volt vicces.

- Nem, egyik sem nyert – mosolygott rájuk a néni. – Jönnek az unokáim.

- Aha – szólt az egyhangú válasz.

- Két, öt éves kis lány. Akik ikrek. Holly és Molly, szerintem ti is szeretni fogjátok őket. – Ziala újra végig nézett a gyerekeken, akiket már-már a családjának tekintett. Sőt, már ők voltak a családja.

- Mikor jönnek? – kérdezte Mina.

- Holnap reggel, ha jól emlékszem. – Ziala lehajolt és felemelt egy papírdarabot az asztalról. – December 24, reggel 9 óra. A helyi repülőtérre érkezik a gépük. Ki megy ki eléjük? – nézett fel a papírról a néni. Egyszerre négy kéz lendült a magasba. – Örülök, de elég lesz két ember is, aki elkísér engem. A többiek pedig addig a fát díszíthetnék.

- Király, akkor mi megyünk! – kiáltott Mina.

- Mi akartunk menni… - dörmögte Rowena. – Te kreatívabb vagy, jobban illik hozzád a díszítés.

- Igaza van! – helyeselt Ruphio, akinek semmi kedve nem volt kitenni a lábát a havas, hideg, latyakos utcára. Mina elgondolkodott.

- Hát jó. Legyen – bólintott. Daniel és Rowena összecsapták a tenyerüket.

- Nagyszerű! – tapsolt egyet Ziala is vidáman. – Akkor holnap reggel nyolckor ébresztő, Rowena, Daniel! Már alig várom, biztos imádni fogjátok az én kis unokáimat.

- Hé, Jas! Épp téged kereslek! – Ruphio a konyhában talált rá a fiúra, egy bögre kávé társaságában. – Kéne egy kis segítség.

- Sejtem mire gondolsz. Remélem, felkészültél a halálodra, mert Mina ezért meg fog ölni – válaszolta két ásítás közt Jason. Tegnap este jelenése volt, ami egy kicsit elhúzódott. Mikor hazaért, már nem bírt elaludni. Semmi kedve nem volt egy újabb veszekedéshez. De ha nem segít Ruphiónak, akkor meg abból lesz balhé. Egy újabb ásítás kíséretében feltápászkodott székéből és Ruphio után felcaplatott a lépcsőn.

- Oké, juttass be, haver! – Ruphio már a tenyereit dörzsölte, előre látva az elkövetkező pár percet.

- Aztán óvatosan… - sóhajtotta Jason. Ruphio vállára tette a kezét, majd pár lépést előrement, amíg Ruphio átgyalogolt az ajtón. Kihúzta a kezét és lassan leballagott a konyhába.

Ruphio már ismerte a járást a lány szobájában. Csöndben Mina ágyához ment. Pár pillanatig nézte az alvó lányt, majd megsimogatta az arcát. Mina összeráncolta a homlokát és egy morgással megfordult.

- Imádom ezt a csajt… - gondolta. Újra lehajolt és megsimogatta a lány arcát.

- Mina – suttogta elnyújtva. Mina hirtelen felült az ágyban, lefejelve Ruphiot, aki fejét fogva hajolt hátrébb.

- Úristen, ne haragudj! Nem akartam! – szabadkozott Mina, mikor tudatosult benne, mi történt.

- Semmi, semmi. Nem gondolod, hogy ez elég Rowenás húzás volt? – leült Mina ágyának szélére és együtt nevetett a lánnyal. Mina közelebb hajolt a fiúhoz.

- Azért köszi az ébresztőt.

- Nem pont erre számítottam, de nincs mit – mosolyodott el Ruphio. Az ölébe húzta a lányt, majd megcsókolta.

- Holly! Molly! Sziasztok gyerekek! – örvendezett Ziala a két kislányt látva. Az említettek elengedték az utaskísérő kezét és nagymamájukhoz rohantak.

- Nagyi! Ki az a két mamlasz mögötted? – néztek a Nagyi mögé az ikrek. Daniel és Rowena is megfordultak, hogy lássák kikre gondoltak a kicsik. Beletelt pár percbe, mire leesett nekik, hogy ők lennének azok a mamlaszok, akikről beszéltek. Ziala elnevette magát.

- Ők velem laknak. Daniel és Rowena. Ők itt az unokáim, Holly és Molly – mutatta be egymásnak őket. Holly és Molly tartózkodóan szemlélték a rájuk mosolygó két tinit.

- Talán mosolygás helyett vicsorgok? – súgta oda a fogai közt Rowenának Daniel.

- Nem hinném – súgta vissza a lány.

- Menjünk! – intett Ziala, kézen fogva unokáit. Daniel elvette az utaskísérőtől a két kislány bőröndjét, majd követte a kis csapatot. Hazafelé Molly hátra-hátrafordult és rámosolygott Danielre.

- Ő az én pasim lesz – súgta oda testvérének Molly.