17. fejezet

Észre sem vették és már a karácsony közeledett. Hidegebb lett az idő, rövidebbek a nappalok, majd egyik nap arra ébredtek, hogy esik a hó. Rowena szerette a hóesést. Olyankor minden csendesebb volt. A hó gyönyörű fehérsége és lassú szállingózása szinte elvarázsolta.

- Rowena! – szólt rá Daniel. – Légy szíves ne állj meg az út közepén! És ha nem szeded a formás kis lábaidat, elkésünk!

- Jól van már, megyek! Különben is, mióta sietsz ilyen nagyon az iskolába? – morogta Rowena.

- Amióta ez az utolsó nap! És ez is csak délig tart – vigyorgott a lányra. Rowena megint megtorpant. Daniel fájdalmas képet vágott, majd megragadta barátnője karját és tovább húzta.

- Tényleg! Az utolsó suli nap ebben az évben! – kiáltott fel Rowena megvilágosodva.

- Gratulálok, de most már tényleg sietnünk kell!

- Hé! Van egy ötletem! Teleportáljunk! Már nem vagyunk messze – dobta be Rowena.

- Szuper ötlet! – egyezett bele Daniel. – Add a kezed!

- Már fogod – mutatott a karjára Rowena.

- Ja tényleg, akkor indulás. – Két másodperc múlva már az iskola lépcsőjén rohantak fel. Az osztálytermük előtt még egy gyors csókot váltottak, majd berohantak. Pont, mikor megszólalt a csengő.

- És… elkésett! – nézett Rowenára Mrs. Teabing, az angol tanár.

- De hát tanárnő! Most csöngettek be! Amikor megszólalt a csengő már bent voltam! – szállt vele vitába Rowena.

- Ez az! – csatlakozott hozzá Mina a hátsó padból. Mrs. Teabing elmosolyodott és intett Rowenának, hogy üljön le.

- Hol a manóban voltál? – suttogta Mina.

- Elaludtam… de Daniel legalább megvárt. Nem úgy, mint egyesek – nyújtott nyelvet barátnőjére.

- Mina már akkor sem volt otthon, amikor én felébredtem – kotyogott közbe Jason. – És Ruphio sem. Pedig akkor még csak reggel hat óra volt.

- Fogd már be! Te meg hetente egyszer minden délután eltűnsz! – sziszegte Mina.

- Mina! Elmondanád nekünk a házi feladatot? – szólt rá Mrs. Teabing. Mina meglepetten nézett a tanárnőre.

- Házi? Volt házi? Ez komoly? – kérdezte.

- Igen, Mina, volt házi feladat. Tudod olyan megoldásra váró feladatok, amiket otthon meg kell csinálni. Örülnék, ha kiderülne, hogy neked is sikerült ezt elvégezni.

- Ha a tanárnő esetleg megmondaná, hogy hányadik oldal… - Mina elővette legbájosabb mosolyát.

- Az ötvenkilencedik – sóhajtotta a tanárnő.

- Nagyszerű! Az könnyű! Már kész is! – húzta az időt Mina.

- Akkor, ha megtennéd, hogy megosztod velünk briliáns megoldásaidat – Mrs. Teabing kezdte elveszteni a türelmét. Mina gyorsan elhadarta a válaszokat, majd amint elfordult a tanárnő újra kezdték a beszélgetést.

- Melegem van… nektek nem? – kérdezte Rowena. Jason és Mina a fejüket rázták. Rowena keze a magasba lendült, de Mrs. Teabing nem vette észre.

- Mrs. Teacher! – hívta fel magára a figyelmet. – Kinyithatom az ablakot?

- Persze – válaszolta Mrs. Teabing. Rowena felkelt és a Mina melletti ablakhoz lépett. Egy gyors mozdulattal elfordította az ablak kilincsét –amivel épp akkor zárta be az ablakot, de ez neki nem tűnt fel-. Először csak finoman rángatta az ablakot, majd egyre dühösebben.

- Mi történt? Húsz lakatra zárták? – nézett felé a tanárnő.

- Rowena – szólalt meg Jason két nevetőgörcs között.

- Mi van?! – mordult rá az ablakkal hadakozó lány.

- Talán nyisd ki – válaszolta könnyeit törölgetve a nevetéstől Mina. Rowena feje lassan egyre vörösebb színt öltött, miközben újra elfordította a kilincset, ezúttal a helyes irányba. Egy szó nélkül visszaült a helyére és a könyvébe bambult. Közben a velük egy csoportban lévő többi tíz társuk könnyesre nevette magát.

- Jó, most már, hogy mindenki kiröhögte magát, illetve engem, folytathatjuk, nem?! – csattant fel mérgesen Rowena. Mrs. Teabing is szélesen vigyorgott, de tovább magyarázott.

- Ne nevessetek! – szólt rá barátaira Rowena durcásan.

- Jajj, Rowena. – Mina alig kapott levegőt a sok nevetés után. – Ilyen is csak veled történhet.

- Igen, a mi kis Rowenánk – vigyorgott rá Jason.

- Nem a tiétek! – vágott vissza a lány. Mina és Jason egymásra vigyorgott.

- Tudjuk. Danielé.

- Pontosan – bólintott Rowena.

A negyedik óra után iskolai nagygyűlést tartottak. A hat lakótárs elvonult a hatalmas előadó terem leghátsóbb zugába.

- Szóval merre jártatok reggel? – kérdezte Jason a Miru párost. Ruphio Minára nézett, aki csak vállat vont.

- Sétáltunk. Tudod, milyen az. Amikor egyik lábadat a másik után rakod és így haladsz előre. Vagy esetleg hátra, de ez már más kérdés. Különben is! Te hol voltál például tegnap délután? Meg múlt héten? És az előtt? Azt hiszed nem tűnt fel? – támadt rá Ruphio. Jason nyelt egyet. Ez kényes téma.

- Én… én csak… a beteg… meglátogattam a beteg nagymamámat a kórházban! Már az is baj, ha az ember törődik a nagyszüleivel? – kapaszkodott bele a hirtelen ötletbe Jason.

- Jason – nézett rá Rowena.

- Tessék? Talán nem hiszed, hogy meglátogattam? Pedig igenis vannak emberi érzéseim nekem is! – védte magát Jason.

- Jason, neked nincsenek nagyszüleid. Te magad mondtad – mutatott rá a tényre Daniel. – És hogy neked emberi érzéseid? Te viccelsz?

Jason sértődötten fonta karba a kezeit.

- Jasie, Jasie… tudhatnád, hogy én úgyis tudom minden apró kis titkodat – nevetett rá Riona. Jason megint hatalmasat nyelt. Ez nem hangzik jól. Ha ő tudja… ki tudja, mikor kotyogja el a többieknek? Jason pánikszerűen megragadta a lány karját és kihúzta a folyosóra. Mina, Ruphio, Daniel és Rowena döbbenten néztek utánuk, majd pár percen belül napirendre tértek az eset fölött és már a karácsonyi nagy bevásárlást tervezgették.

- Nem mondhatod el nekik! Nem, egyszerűen nem mondhatod el nekik, hogy nem tudok ellenállni annak a nőnek! – mondta kétségbeesetten Jason.

- Ha el akartam volna mondani, már megtettem volna, nem gondolod? Amúgy meg szerintem nem akadnának ki azon, hogy egy vadidegen nőcinek meséled el hétről hétre minden apró kis titkunkat. Komolyan olyan vagy, mint Ruthie Camden! Mindenről tudsz, ami a házban történik. Nem csoda az elmúlt héten végig te voltál Mr. Szuper Vicces.

- Örülnék, ha nem hasonlítgatnál holmi Ruthie Camdenekhez – morogta Jason. Riona felháborodva nézett rá.

- Holmi Ruthie Camden?! Holmi?! Mondd, hol élsz te? A Hetedik mennyország a világ egyik legjobb sorozata! És az egész sorozatban Ruthie a legjobb! Még hogy holmi… te nem vagy komplett! – zúdította a fiúra haragját Riona.

- Nem az én bajom, hogy ilyeneket nézel! Mintha legalábbis szerelmes lennél Martinba!

- Áhá! Most meg vagy! Honnan tudod Martin nevét, ha nem is nézed? Amúgy meg azért szurkolok, hogy Ruthie és Martin összejöjjenek! – válaszolta Riona.

- Menjünk vissza. Úgyis mindjárt vége, legalább az elbúcsúzást és a jó kívánságokat halljuk. – Jason jobbnak látta itt lezárni a vitát. Nem akarta, hogy Riona rájöjjön, hogy minden délután fél hat és fél hét között a nagyszobai szekrényből nézi a sorozatot, amikor Riona is leül a tv elé.

- Jó, menjünk. – Riona épp be akarta csukni az ajtót, mikor lépteket hallott.

- Várj, még ne csukd be! – kiáltott rá valaki. Riona visszalépett, hogy beengedje elkésett diáktársát.

- Ja, te vagy az… - nézett végig a Hello Kittys táskát szorongató Abbyn. – Na, cipeld be a Hello Kittys fehérneműbe bújtatott valagad, mert nem érek rá egész nap.

Abby hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Riona vetett rá egy szúrós, húzz-már-el-mert-leütlek-pillantást, mire Abbyben felébredt a túlélési ösztön, és mintha ott sem lett volna, beviharzott a terembe. Riona nagyot sóhajtott. Nem bírta az ilyen Kitty-cica-babákat. Nem volt semmi baja, a Hello Kitty-mániásokkal, sőt, még ő maga is szerette a kis macsekot. De ha ez a mánia párosult egy szőke hajtömeggel és egy sötét buksival, na azt már nehezen viselte.

- Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Pihenjetek egy nagyot, írjátok meg a házi feladataitokat, néha-néha azért tanuljatok egy kicsit, és jövőre találkozunk! – búcsúzott az igazgatónő a diákseregtől. Riona átgázolt pár felsőbb évesen, majd egy-két általános iskoláson, végül megérkezett barátaihoz.

- Tanulni? Mit gondol ez a dirinő? – horkant fel Jason.

- Azt, hogy van annyi eszed, hogy nem buksz meg félévkor – kacsintott rá Mina.

- Nem bukom! Legalábbis nem olyan sok tantárgyból… - csendesedett el a fiú. A többiek nevettek, aztán elindultak a tömegben az ajtó felé. Mina kezében egy cetli és egy toll jelent meg. Természetesen narancssárga.

- Ki mit kér enni-inni meg ilyenek? – kérdezte emelt hangon, hogy mindegyik lakótársa hallja a kérdést. Sorban felírta a kért élelmiszereket, majd Rowena kezébe nyomta a kis papírt.

- Mit kezdjek vele? – nézett hol a papírra, hol Minára a lány.

- Menj el és vedd meg! Ruphio és én a karácsonyi díszeket és a fát hozzuk. Tiétek a bevásárlás része. – Mina Ruphio karolt, oldalán megjelent a táskája, másik kezében Ruphioé. A bejárati ajtóhoz érve puszit dobva elbúcsúzott a többiektől és Ruphióval kiléptek a hóesésbe.

- A fát már reggel kinéztük, most már csak meg kell venni. Díszeket hol akarsz venni? – kérdezte Ruphio, miközben egy gyors mozdulattal elvette az ellenkező lánytól a táskáját.

- Van egy ajándékbolt az egyik kis utcában. Először megvesszük a fát, majd irány a bolt – vázolta Mina a haditervet.

- Ne erőlködj, a táskádat nem kapod vissza. Túl nehéz ez neked – vigyorgott rá a táskájáért kapkodó Minára Ruphio. Mina durcásan nyelvet öltött rá.

- Mit képzelsz te a saját barátnődről? Mégis minek látszom, valami törékeny kis madárnak? – kérdezte felháborodottan. Ruphio vigyorogva mérte végig a lányt.

- Hát törékenynek tényleg nem mondanálak – válaszolta nevetve, majd futásnak eredt.

- Na megállj csak, te átkozott! – kiáltott rá Mina. Kezében egy hógolyó formálódott meg, amit futtában a fiú után hajított. Ruphio nevetve ugrott el a hógolyó útjából.