A reggeli nap fénye átszűrődött az összehúzott függöny apró résein. Riona félálomban húzta a fejére a paplant. Még nem akart felkelni. Szombat, hétvége, minek felkelni korán, még aludhat. Késő. Már nem bírt újra mély álomba merülni. Hol is vagyok? – merült fel benne a kérdés. A hátára fordult és nagyot nyújtózkodott. Még nem nyitotta ki a szemét. De lehunyt szemhéjai alatt is betolakodott a reggel fénye. Már minden az eszébe jutott. Hogy hol van, mit keres itt, mi történt vele. Túl sok. Túl sok árnyék a múltból, túl sok homályos folt a jövőben. Riona ásított egyet, majd szép lassan kinyitotta a szemét. Oldalra fordult és tekintetét a szobát kettészelő fénycsíkra szegezte. Nem volt kedve széthúzni a függönyt. Akkor túl sok lenne a fény. A fény pedig bántóan betolakszik minden kis sarokba, elűzve a sötétséget. A sötétséget, ami elrejt. Elrejti a fájdalmat, a sebeket, a fájó titkokat. És a fájó emlékek. Egy arc, azzal az őrjítő mosollyal. Két szó:

- Nem szeretlek.

Két szó, ami egy világot tört össze Rionában. Ha már az elején tudja. Ha csak sejti, hogy… de nem így volt. Teljesen megbízott Benne. Neki adta mindenét. A barátait is elveszítette Miatta. Már csak Érte élt. Hiába. Riona behunyta a szemét, majd kezét is az arcára szorította. Sötétség. A mindent elrejtő sötét. Úgy ült fel az ágyban, mintha madzagon húzták volna. Kimászott az ágyból, átment a fürdőbe, úgy mozgott, mint egy robot. Megmosta az arcát hideg vízzel, hogy felébredjen.

- Koncentrálj a mára. Élj a mának. A mai nap az a holnap, ami miatt aggódtunk tegnap – mondta magának. – Csak a Ma létezik.

Felöltözött és elindult az ajtó felé, de fél úton megállt. Nem hagyom el magam! Nem tehetem meg! Nekem élem kell. Fel fogok állni a földről. Képes vagyok rá. Az ablakhoz lépett, megmarkolta a függöny két szélét. El fogom felejteni! Ez csak egy mély pontja az életemnek. Sok jó vár még rám. Mélyet sóhajtott, majd egy rántással széthúzta a függönyt. Egy ideig csak állt az ablak előtt. Nem látott tisztán, túl sok volt a hirtelen fény. Pár másodperc alatt hozzászokott szeme a nappali fényhez. A szobájában mindkét oldalra nyíltak az ablakok. Az ablak, ami előtt állt, a hátsó kertre nézett. A nap megcsillant a magas fák zöld levelein. A kis tó tiszta, kék vízén. Rionának újra egy emlék kúszott a szeme elé. Az ottani tó partján sétált Vele. Úgy érezte, mintha maga a Boldogság fogná a kezét. Riona dühösen rázta meg a fejét, hogy ezzel bírja távozásra az emléket. Mérgesen összehúzta a függönyt, kilépett az ajtón majd ingerülten bevágta maga után.

- Jó reggelt Riona! – üdvözölte Ziala, mikor leért a konyhába. – Te vagy az első. A többiek még alszanak.

- Jó nekik – dörmögte Riona miközben leült a nagy ebédlőasztalhoz tartozó egyik székre.

- Tessék – Ziala leült a lánnyal szemben és letett elé egy bögre kakaót.

- Honnan tudtad, hogy…? – nézett a nénire meglepetten Riona.

- Azt hiszed csak nektek van különleges képességetek? – nevetett Ziala. – Mindenre képes vagyok én is, amit most ti tudtok. De nektek nagyobb erő van a birtokotokban, csak még nem fejlesztettétek ki kellőképpen. Sok mindenre megtaníthatnálak titeket.

- Tényleg? – csillant fel Riona szeme. Végre valami, ami jónak ígérkezik ma. – És megtennéd? Ha összecsődítem a Bandát, megteszed?

- Persze! – mosolyodott el újra a néni. Riona egy húzásra lehajtotta a bögre tatalmát, majd felpattant a székről és felvágtatott az emeletre. Lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon összpontosítani. Pár pillanat se telt bele és máris felhangzott a ritmusos dobszó. Riona türelmetlenül várta, hogy társai felébredjenek. Növelte a hangerőt, hátha előidéz valami változást. Sorra nyíltak az ajtók, sorra jelentek meg a fáradt, pizsamás alakok. Elsőként Mina, mellette jobbra Ruphio ajtaja nyílt ki. Minával szemben Rowena, mellette jobbra Daniel végül tőle ballra Jason is előtűnt szobája sötétjéből.

- Mi a manó van már? Ilyen hajnalok hajnalán az ember lánya aludni szeretne! – ásított Mina.

- És az ember fia is – tette hozzá Ruphio.

- Szóval mi ez az ébresztő? Szeretem a dobot, de most már igazán abbahagyhatnád. – Jason az ajtófélfának támaszkodott és nagyokat ásított. Riona megszüntette az illúziót, majd hadarva beszélni kezdett.

- Z néni tudna minket tanítani! Fél óra múlva várunk mindenkit a hátsó kertben! Siessetek! – befejezve mondandóját megfordult és lerohant a lépcsőn. A többiek döbbenten néztek egymásra. Mina megvonta a vállát.

- Hát akkor ma sem alszom tízig. Irány öltözni! – azzal bevágta maga mögött az ajtót. Ruphio egy ideig a lány után bambult, majd ő is visszavonult.

- Annyira szeretnék még aludni – dünnyögte Rowena visszavonulóban.

- Jó is lenne… - ásított Daniel.

- Mindenki itt van? – nézett körbe vidáman Ziala a padokon ücsörgő, nagyokat ásítozó társaságon.

- Nem! A narancssárga tigrisem fent maradt! – kiáltott fel tetetett ijedséggel Mina. Riona egy megvető pillantással elhallgattatta.

- Nos akkor kezdjük. Először is kinek milyen ereje van?

- Mi boszorkányok vagyunk – bökött a mellette ülő Minára Rowena.

- Én teleportálni tudok – ásított egy hatalmasat Daniel.

- Anyagtalanná tudok válni, ahogy Riona mondta – közölte egy kis idő után Jason.

- Azt hiszem én látom a távoli jövőt, a közel jövőt és a múltat – dőlt hátra Ruphio.

- Én pedig telepata vagyok! – vágta rá gyorsan Riona. Ziala bólintott.

- Tökéletes. Mina, Rowena, veletek kezdjük. A ti erőtök a legjobban fejleszthető, ebből lehet a legtöbbet kihozni. – Ziala egy virágmagot vett elő és Mina kezébe nyomta. Mina meglepetten nézett a tenyerébe.

- Ezzel mit kéne, csináljak? – kérdezte. Ziala intett neki, hogy tápászkodjon fel a padról, amit Mina kelletlenül, de megtett.

- Gyere, nyomd a földbe a magot. – Mina értetlen képet vágott, de megcsinálta, amit Ziala mondott. – Nagyszerű. Most képzeld el, amint ez a mag kicsírázik, gyökeret ereszt, majd egy gyönyörű tulipán lesz belőle. A tulipán színét te választhatod ki – kacsintott a lányra. Mina sóhajtott. Lehunyta a szemét és elképzelte, amint a kis magból gyökerek nőnek ki, majd lassan kinő belőle egy szár, a szár végén pedig egy szép narancssárga tulipánfej bontja ki szirmait.

- Azta – hallotta a döbbent kommentárt. Kinyitotta a szemét és lenézett. A lába előtt az a tulipán virágzott, amit nem rég még a tudatában látott.

- Wow! – kiáltott fel vidáman.

- Ezt bármivel megteheted. Például, képzeld el, hogy egyre könnyebb leszel és a lábad lassan elemelkedik a földtől te pedig a felhők alatt vagy felett, amelyik tetszik, repülsz. Bármire képes vagy, ha el tudod képzelni. Ugyanúgy, ahogy te is, Rowena. Gyere csak ide! – intett neki Ziala. Rowena fáradt, lassú mozdulatokkal helyet cserélt Minával, aki visszazöttyent az egyik padra Ruphio mellé.

- Rowena neked is ugyanazt kell tenned, mint Minának. De te most egy kicsit nehezebb feladatot kapsz. Látod azt a kis tavat, pár lépésre tőlünk, igaz? – mutatott a csillogó vizű tóra a néni. Rowena várakozóan bólintott. – Képzeld el, amint egy vízsugár kiemelkedik a vízből. Majd adj alakot ennek a sugárnak. Egy sárkány fejet vagy emberi arcot, vagy akármit. Gyerünk, próbáld csak meg!

Rowena közelebb ment a tóhoz. Hatalmasat sóhajtott, majd tekintetét a tóra szegezte. Látta, ahogy egy vízsugár kiemelkedik, majd gömbbé formálódik. Amikor azon gondolkodott, hogy milyen alakot adjon neki, Daniel arca jutott elsőnek az eszébe. Bár nem akarta, de a vízgömb pillanatokon belül felvette az elképzelt alakot.

- Hű… ez tisztára olyan, mint Dan! – jegyezte meg Ruphio. Rowena ekkor ijedten hátrébb lépett, mire a vízgömb egy hatalmas csobbanással visszazuhant a tóba. Rowena csuromvizesen állt a többiek előtt.

- Én… azt hiszem most inkább… átöltözöm – motyogta, majd égő arccal visszaindult a házba. Ziala gyorsan elterelte a többiek figyelmét azzal, hogy Jasont hívta oda magához.

- A kis anyagtalan fiú. Na lássuk veled, mit kezdjünk – dünnyögte Ziala. Pár perc múlva vidám mosoly kíséretében tapsolt egyet és közelebb lépett Jasonhöz. Jason lejjebb hajolt, hogy hallja, amit a néni a fülébe súg. Vigyorogva bólintott és hátrébb lépett. A többiek döbbenten figyelték, amint szép lassan eltűnik a talajban.

- Ez meg hova tűnt? – kérdezte Daniel döbbenten, mikor Jason öt perc múlva sem került elő.

- Fordulj meg, töki. – Jason vigyorgott rájuk a padok mögül. Derékig a földben volt még, és mintha csak egy asztalra könyökölne, úgy könyökölt a talajra is. Majd lendületet vett és fejest ugrott a földbe.

- Jesszusmaris! Ezt nagyon megszívhatta volna – közölte döbbenten Ruphio.

- Mivel Jason anyagtalanná tud válni, ezért át tud menni a falakon, embereken, fákon vagyis mindenen, ami szilárd anyagból van – tájékoztatta a társaságot Ziala. – Itt is van.

- Hát ez király volt! – lelkendezett Jason. – Még egyszer!

- Nem, nem. Most Riona jön – intett a lánynak a néni. Riona Ziala mellé lépett. – Kéne egy önkéntes is. Aki nem fél, hogy Riona megtudja a múltját.

A padon ülő társaság egymásra nézett. Rowena még nem ért vissza, a fiúknak meg semmi kedve nem volt feltárni a múltjukat. Mina sóhajtva felállt a padról.

- Itt vagyok.

- Nagyszerű! Megjegyezném, hogy a levegőre is le tudsz ülni, ha éppen kedved van hozzá. Így nem kell ácsorognod, és kellő magasságban maradhatsz. Nos akkor Riona. Először könnyebb, ha a kezedet Mina homlokára teszed. Ha hozzáérsz, könnyebb létrehozni a mentális kapcsolatot. – Riona habozva emelte fel a kezét. Mina leült vele szemben, behunyta a szemét és várta a folytatást. Közben Ziala tovább magyarázott. – Jó, most Mina légy szíves könnyítsd meg egy kicsit Riona dolgát azzal, hogy megpróbálsz emlékezni a kis korodra.

Riona önkéntelenül is becsukta a szemét. Egy ideig csak a megszokott sötétséget látta. Először homályosan, majd egyre tisztábban látta Mina emlékeit.

- Nagyszerű! – örvendezett Ziala. – Mina, most már gondolhatsz másra is. Riona, te próbáld megtartani az emlékeket és tovább kutatni még több után.

Mina elszakadt a régi emlékektől és a tegnapi napra gondolt. Milyen jó volt Ruphio mellett sétálni, vele együtt nevetni. Riona előtt néha elhomályosultak az emlékképek, de aztán sikerült megtartania ezeket. Lassan, de biztosan haladt előrébb. Egy kis idő után már olyan dolgokat is tudott Mináról, amit még ő maga sem. Ziala látta Rionán, hogy fárad.

- Rendben, ennyi elég is volt. Gyertek, menjünk vissza, csinálok mindenkinek egy forró csokit. Aztán később folytatjuk – vezényelte Ziala mosolyogva. A többiek helyeselve feltápászkodtak a padról és bevonultak a néni után a házba.