- Dan... merre van a mosdó? - Ruphio a konyhaajtóban állt.

- Első emelet, balra a negyedik ajtó.

- Köcce. - Ruphio felcaplatott a lépcsőn és balra fordult. A keze már a negyedik ajtó kilincsén volt, amikor a mellette lévő ajtó nyikorogva kinyílt.

- Mi a jó...? - Ruphio belesett a nyitott ajtón. - Hahó! Van itt valaki? - belépett a szobába. Tekintete a lába előtt heverő, fonott karkötőre esett. Felvette, és miután jól megnézte zsebre vágta. Biztos valamelyik csajé, gondolta.

- Ejha! Ez aztán klassz kis szoba! - füttyentett, miután körbenézett.

- Te... Ez a gyerek lehúzta magát a klotyón? - nézett ki a folyosóra Riona. Daniel vállat vont és hatalmasat harapott a pizza szeletéből. A pizzát közkívánatra, hazafelé jövet vették.

- Itt vagyok! – lépett be Ruphio. Leült Daniel mellé és ő is felkapott egy szelet pizzát. – Kérdezhetek valamit?

- Persze! – vigyorodott el Riona. Ő már tudta, mi lesz a kérdés…

- De lehetőleg ne tartsatok perverz, utánatok szaglászó őrültnek… Szóval… Kié a mosdó melletti szoba? – bökte ki végül.

- Senkié. De miért tartanánk perverz, utánunk… áh, ez hosszú, szóval mi van? Sikerült kinyitni az ajtót, vagy mi? – kérdezte Daniel két pizza közt. Ruphio úgy nézett rá, mint hülyékre szokás.

- Miért talán valami lakat volt rajta, vagy mi? – Ruphio ezt úgy mondta, mintha egy két évesnek magyarázná az algebrát.

- Hát igazából ez elég nagy… - kezdte Daniel, de a mondatát félbe szakította Mina kiáltása:
- Megjöttünk!

- Szóval ez nagy cucc – fejezte be Daniel. Ruphio előszedte a karkötőt a zsebéből.

- Akkor ez nem valamelyik itt lakó csajé? – Daniel tagadólag rázta a fejét. Közben Riona is visszajött, nyomában a többiekkel.

- Szerintem mindenki emlékszik még Ruphiora. Ruphio ez itt pedig mindenki, akiket szerintem te is ismersz – mutatott egyikről másikra Riona, majd leült az asztalhoz. Mina levágódott Riona mellé, Rowena és Jason pedig az üres helyekre ültek le.

- Sziasztok gyerekecskék! – Z néni toppant be a konyhába. – El vagytok ám maradva, ugye tudjátok? – fenyegette meg őket viccesen.

- Elmaradva? – nézett rá meglepetten Rowena. Mina a fejére csapott.

- Hát persze! A viccek! – Daniel és Ruphio összenéztek.

- Bizony, bizony. Nézzenek oda! Újoncaink vannak? – mosolygott a két, számára ismeretlen fiúra. Azok megszeppenve köszöntek a megszokott és eddig jól bevált „Csókolom!” –mal. Z néni ősz szemöldökét ráncolta.

- Csókolom? Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan! Ha itt laktok kötelező a tegeződés! Mindenkinek! – kacsintott lakóira.

- Elnézést, de itt valami félreértés van. Én nem lakom itt – tiltakozott Ruphio.

- Dehogynem! Az ott, a kezedben a harmadik szoba kulcsa! – mutatott a karkötőre Ziala. Mindenki a Ruphio kezében lévő kis, fonott tárgyra nézett.

- Ez… ez most komoly? Ő is ide tartozik? – bökte ki Rowena, megtörve a hosszas csendet. Ziala vidáman bólintott.

- Jöttök nekem egy-két viccel! Estig kaptok időt! Ez rátok is vonatkozik, új fiúk! – Ziala még egy utolsó mosolyt küldött a kis csapat felé, majd visszavonult, a saját lakosztályára. Mina még mindig a karkötőt bámulta.

- Ilyen nincs… - motyogta. Ruphio vállat vont, és egy kis segítséggel, felkötötte csuklójára a karkötőt.

- Beavatna valaki? – kérdezte végül. – Igaz, én szívesen elcuccolok otthonról, de csak akkor, ha ti sem bánjátok, hogy ide költözöm.

- Nem bánjuk, hidd el! – kacsintott rá Riona, akinek tudatában Mina gondolatai visszhangoztak. – Szóval? Ki avatja fel a friss húst? – vigyorodott el. Mina dühös pillantást vetett rá. Hogy lehet így beszélni Róla? Még hogy friss hús! Ez nem komplett!
- Majd én! – villantott egy mosolyt Ruphiora Mina. Riona hangos csikorgás kíséretében hátra tolta a székét.

- Akkor én leléptem. Még ki kell találnom valami vicces dolgot.

- Nem csak egyet! Hármat! Ez is mindenkire vonatkozik! – hallották Ziala hangját a folyosóról. Mindenki hatalmasat sóhajtott.

- Akkor én is megyek – jelentette ki egyszerre Rowena és Jason. Daniel a távozók után nézett.

- Én kíváncsi vagyok a te verziódra is – vigyorgott a lányra. Mina nagy levegőt vett és belefogott az „ő verziójába”.

- Ahha… - vonta le a végkövetkeztetést tíz perc múlva Ruphio. – Tehát akkor nekem is van valami különleges képességem?

- Bezony! – Mina és Ruphio tekintete most találkozott először, mióta az iskolában találkoztak. Ruphio egyszer csak egy kis lányt látott, aki sírva üti öklével egy kis bódé ajtaját. Aztán egy huszonöt év körüli nőt látott egy rajzteremben, egy hatalmas, még üres vászon előtt. Végül egy boldog családi, karácsonyi kép villant tudatába. A nevető nő mellett pedig… nem, hiszen az nem lehet…
- Jól vagy? – Mina hangja ébresztette rá, hogy kit látott.

- Ahha… azt hiszem. Kérdezhetek valamit? – megrázta a fejét, hogy tudata egy kicsit kitisztuljon és az előtte ülő lányra tudjon koncentrálni.

- Persze – bólintott Mina.

- Kis korodban nem zártak be valami sufni féleségbe? – Mina döbbenten nézett Ruphiora.

- De igen. De… ezt mégis honnan…?

- Úgy, hogy látta a múltadat és a jövődet! – lépett be újra Riona. Daniel, Ruphio és Mina kérdőn néztek rá.

- Most mi van? Éhes vagyok! – villantott rájuk egy vicsorgásnak is beillő mosolyt. Ruphio ekkor értette meg igazán, mi történt vele. Szóval tényleg. Tényleg idetartozik. Végre elszabadult otthonról. Végre! Vége! Hirtelen elhatározással állt fel.

- Majd jövök! – kiáltott vissza az ajtóból.